keresztség szertartása: 1. Az első századokban. A teljes szert. első emléke a 220 k. évekből Római →Hippolütosztól maradt ránk: a keresztség előtt a pp. imádkozott a keresztvíz fölött, a keresztelendő letette felső ruháját, a keresztelő hálaimát mondott a szt olaj fölött. Ezt követte az ellentmondás az ördögnek (lat. abrenuntiatio). A pp. megkente a keresztelendőt szt olajjal, majd 3x megmerítette a keresztvízben: ez volt a tulajdonképpeni keresztelés. Ezután a megkeresztelt feljött a medencéből, újra megkenték olajjal, fehér ruhába öltöztették és bevonultak vele a közösségbe. Itt a pp. kézrátétel közben megjelölte kereszttel (→bérmálás), és békecsókot váltott vele, amit imával kísérve a közösség tagjai is megtettek. Az újonnan megkeresztelt részt vett a teljes szentmisén és most áldozott először (→elsőáldozás). A ~nak egyes mozzanatait papok, ill. segédkezők végezték. - Vízkeresztkor és Pünkösdkor is kereszteltek, de a ~ sajátos ideje már a 4. sz: →húsvét vigíliája. A ~nak későbbi alakulására a →gyermekkeresztség, a →bérmálásnak a keresztségtől való elválasztása volt lényeges hatással. - 2. A II. Vatikáni Zsinat után. A keresztség szentségének jelentése és kegyelme a szentségi szert-ban válik láthatóvá: a →kereszt jele, amit a keresztelés kezdetekor a keresztelendő homlokára rajzolnak, kifejezi, hogy Krisztus azt, aki hozzá akar tartozni, megjelöli a maga jelével; jelzi a megváltás kegyelmét, melyet Krisztus a keresztje által szerzett meg. Isten Igéjének hirdetése a kinyilatkoztatott igazság által megvilágosítja a keresztelendőt és a közösséget, és kiváltja a hit válaszát: a keresztség ugyanis egész különleges módon „a hit szentsége”, mert általa szentségileg lép be az ember a hit életébe. - Mivel a keresztség a bűntől és annak szerzőjétől, az ördögtől való megszabadulás jele, →ördögűzést végeznek a keresztelendő fölött: a keresztelő megkeni a keresztelendőt v. ráteszi a kezét, majd a keresztelendő a →keresztségi fogadalommal „ellene mond” az ördögnek, minden csábításának és minden cselekedetének (→abrenuntiatio). - A →keresztvizet egy Lélek-hívó imádsággal (epiklézis) a ~ban v. nagyszombat éjjelén szentelik meg. Az Egyh. kéri Istent, hogy Fia által a Szentlélek ereje szálljon le erre a vízre, azért, hogy akik ebben megkeresztelkednek, „Lélekből és vízből szülessenek” (Jn 3,5). - Ezután következik a szentség lényegi szertartása, a tulajdonképpeni keresztség. Ez jelzi és megvalósítja azt, hogy a keresztelendő meghal a bűnnek, hasonlóvá válik Krisztus húsvéti misztériumához és belép a legszentebb Szentháromság életébe. Ennek kifejezésére kezdetben háromszor alámerítették a keresztelendőt a keresztvízbe, de már az őskeresztény kortól kiszolgáltatható volt a keresztség a keresztelendő fejének háromszori, vízzel történő leöntésével is. - A latin egyh-ban a keresztelő a háromszori leöntés közben mondja a szavakat: „N., én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében.” A keleti szert-ban a katekumen kelet felé fordul, és a pap azt mondja: „Isten szolgája, N., megkereszteltetik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében,” s miközben kimondja a Szentháromság személyeit, háromszor alámeríti a vízbe és kiemeli őt. -

A →krizmával való megkenés azt jelenti, hogy az újonnan megkeresztelt ajándékba kapja a Szentlelket. Fölkentté vált, azaz mint a Szentlélek által fölkent személy tagolódik be Krisztusba, aki fölkent pap, próféta és király (Ordo baptismi parvulorum, 62). - A keresztség utáni megkenés a keleti egyh-ak liturgiájában a krizmáció szentsége (bérmálás). A római lit-ban viszont e fölkenés előre jelez egy, a szent krizmával való második fölkenést, melyet majd a pp. fog kiszolgáltatni: a →bérmálás szentségét, mely bizonyos értelemben a keresztségi fölkenést „konfirmálja” (megerősíti) és beteljesíti. - A keresztséget fogadó fehér ruhája azt fejezi ki, hogy a megkeresztelt „Krisztust öltötte magára” (Gal 3,27): vele együtt új életre támadott. A húsvéti gyertyáról meggyújtott keresztelési gyertya annak jele, hogy Krisztus megvilágosította a megkereszteltet, aki ezáltal Krisztussal együtt „a világ világossága” lett (Mt 5,14). Az újonnan megkeresztelt az egyszülött Fiúban most már Isten gyermeke. Imádkozhatja Isten gyermekeinek imádságát: a Miatyánkot. A lat. egyh. az első szentáldozást azoknak tartja fönn, akik eljutottak értelmük használatára, ugyanakkor a ~ban a keresztség és Eucharisztia egységét kifejezi azzal, hogy az újonnan megkeresztelt csecsemőt az oltárhoz viszi és a közösség elimádkozza vele és érte a Miatyánkot. Az új keresztény Isten gyermeke lett, menyegzői ruhába öltözött, és bebocsátást nyert a „Bárány menyegzői lakomájára”, ahol megkapja az új élet eledelét, Krisztus testét és vérét. A K-i egyh-ak, inkább a keresztény beavatás egységét hangsúlyozva, a szentáldozást minden újonnan megkereszteltnek és megbérmáltnak kiszolgáltatják, még a csecsemőknek is. - A ~t ünnepélyes áldás zárja be. Csecsemők keresztelésekor az anya megáldásának különleges jelentősége van. **

Onasch 1981:350. - KEK 1234-45.